Subscribe Us

Header Ads

Úrnapi körmenet 1952-ből

1952 júniusa

Szerencse, hogy akkor, ott valaki lefényképezte, megörökítette az Úrnapi körmenetet. Mi pedig most 70  év elteltével nézhetjük, s rácsodálkozhatunk az akkori  emberek (őseink) életére, viseletükre, szokásaikra.

Úrnapja! Falunk és a keresztény közösség nagy ünnepe. Sokan vannak, és a régi hagyományokat követve állnak “sorba”, hogy a körmenet “illendően” , méltón, keresztény módra legyen megtartva.

A sort három férfi  nyitotta meg. Középső vitte a feszületet a két szélére lobogó került.


Őket követték a fiatal férfiak……..

Ruházatuk már a kor “divatja” szerinti: öltöny, félcipő, fehér ing, s megjelent a nyakkendő. De! Még sokuknál  ott a kézben a kalap.Aminek tudjuk, régen nagy jelentősége volt. (Ami az idő előre haladtával megkopott.) Régen, ha egy fiú kalapot kapott, mindjárt legény lett belőle. Mehetett a “mulatságba” udvarolgathatott a lányoknak, mindjárt más szemmel néztek rá!!!

Őket követték az idősebb férfiak……

Kedvenc képem! Vissza-vissza térek, nézem őket, kicsit meghatódom, nem tagadom. Ők azok, akik megmaradtak a “réginek”. Nagyapjuk, apjuk viseletét hordják  továbbra is. Úrnapra elővették az ünneplőt. Nekünk most szegényesnek tűnik, de nekik akkor az volt a legjobb, legszebb.

Nyár van, június, szikrázó napsütés. A nadrág, a kabát fekete posztó. Vastag, nehéz anyag. Ezt hordták télen, nyáron. A különbség annyi, hogy télen amikor hideg volt aláöltöztek. Fehér ing van a kabát alatt. Sokuknak a kabát begombolva, ( meleg ide- oda), olyan méltósággal viselték!

No és a kalap!!!

Mindenkinek ott van a kezében!  Ráadásul mennyire egyformán fogják, tartják, hihetetlen. Templomba, vagy már milyen épületbe ha beléptek, levetették. De az utcán mindig a fejükön. A férfi nekik csak kalappal férfi! Kissé megemelve köszöntötték egymást.

Sokuk lábán ott a csizma. Akkoriban jó nagyot vettek, (látszik is).

Ők még nem ismerték a zoknit. Finom, puha rongyot (kapcát) tekertek reggel a lábukra. Vigyázni kellett, ne legyen ránc, rossz hajtás, mert akkor feltörte a lábat. Sokszor néztem nagyapámat ahogy tekeri, ez egy komoly szertartás volt minden reggel. Fázós volt, ezért télen nyulszőrből valami zoknifélét varrt magának, és még így is bele kellett gyömöszölni a csizmába, bakancsba a lábat.

Ami még szembetűnő nekem ezen a képen: a tiszteletet követelő bajusz. Sokuknak volt, kicsit más formájú, méretű, de szép formát adott az arcuknak, tetszetős mind.

Az ő korosztályuk volt az utolsó ebben is, aki megőrizte ezt a hagyományt.

Jöttek a Máriácskát vivő lányok……

Fehér bő szoknya, fehér csipkés lekerekített kötény, vállukon kék hosszú szalag. Fehér zokni, fekete bőr cipő. Nagyobbak vitték a Máriácskát, fejükön díszes koszorúval. Próbáltak egyforma magas lányokat keresni, hogy a teher igazságos legyen a vállukon. Hosszú volt az út, lassú a menet. Nehéz volt a teher. Két oldalt kísérte őket egy-egy fiatalasszony, ha kellett segítettek. (Mácsainénak -kisérőnek”- ott a kezébe az üveg, amibe vizet vittek.)

A Máriácska előtt vitték a Mária lobogókat, ezt fiatalabb lányok vihették.

Most jöttek az apró gyerekek…….kis kosarakkal, virágszirmokkal.

Szórták, ahogy tudták.

Emlékszem  én is kis kosaraztam hajdanán. Édesanyám napokkal az ünnep előtt gyűjtötte a virág szirmokat, pincébe kiterítette, és a misére kendőbe kötötte, úgy hozta. Az anyukák figyelték a kosarakat, ha kiürült pótolták. Az apróságok így ünnepeltek, azt érezték fontosak, hisz utánuk a pap következett. Pap felett a sutellát négy fiatal ember viszi. Két szélén 3-4 gyertyát vivő férfi haladt. A pap előtt vitték a füstölőt, amit az úton végig “hintáztattak” nem hamvadhatott el a körmenet alatt. Itt volt a kántor is, aki a hívekkel együtt imádkozott, énekelt.

Következtek az asszonyok

Itt még mindenki “bőszoknyás”. A fiatalabbakon világos a ruha színe. Fehér a harisnya is. Ahogy idősödtek, úgy változott a ruha színe is.  Bordóra, zöldre, barnára, sötétkékre. Nagyanyáink ötven felett felvették a feketét, amit életük végéig nem vetettek le.

Amikor egy lánynak “bekötötték” a fejét, asszony lett belőle, s többé nem járhatott hajadonfőtt.

Nyáron az utcára, határba mindenki olcsó, vékony, (napszítta) kendőt hordott. Hátul kötötték meg, ez kánikulába megengedett volt.

Vasárnap a templomba a (ruha színével megegyező) selyem kendő került elő a sublótból. (Èn még mindig őrzök édesanyám selyem kendőiből, mese szépek!)

S mindenki kezébe ott az imakönyv!!!!! Lányoknak fehér csatos, asszonyoknak fekete.

Minden családtagnak külön volt imakönyve, s minden családnak egy Bibliája. Ez egy kötelező szent dolog volt, akkortájt.

Ők még hosszúszárú, vagy félcipőt hordtak fehér zoknival, cérna harisnyával. A szandál akkor még nem nagyon hódított.

Az előttük haladó kántor énekeit ők vették át, végig énekelve, imádkozva az utat.

Lányok jöttek utolsónak……

Hosszú fonott haj, pántlikával. Ruha színéhez igazították, mint az asszonyok a kendőjüket. 1952-ben ők voltak  “eladósorban”, ők voltak a “nagylányok”!!! Színes világos ruhák, fehér zokni, fekete pántos cipő, amit asszony korukba is viseltek. Amit még én észrevettem, hogy az ünneplő blúzok, minden korosztálynak, hosszú ujjúak . Igy van a körmeneten, ballagásoknál, templomba, lagzikba.

Ezzel véget ért az 1952-es körmenet. Köszönet az ismeretlen fotósnak.

Megjegyzés: az itt leírtak az idősebb korosztálynak ismerősnek tűnhetnek. Szerencsére a csoportunkban sok a fiatalabb, sőt egész fiatal. Nekik készült igazán, az utódoknak, hogy ők is emlékezzenek!!!!!


Megjegyzés küldése

0 Megjegyzések