A legrégibb brigád
Dolgos embereket kerestem. Itt a nagy többség az! — mondták faluszerte. De amikor mégiscsak mérlegre tettük az eredményeket, többen azt ajánlották, menjek a Lakatos II. üzembe, és ott megtalálom a Ságvári Endre brigádot. Miért éppen azt javalták? Mert ez a kollektíva a brigádverseny kezdete óta eredményesen dolgozik, minden évben jól értékelhető plusz teljesítményt mutatott fel. Hát így találkoztam végül is Vezsenyi Imre ágazati üzemvezetővel, és Galgóczy Tibor brigádvezetővel.
A vagonajtókat döngették a műhely közepén. Szót érteni itt nehéz, bevonultunk az üzemvezető irodának nevezett kuckójába, ahol a feltűnően magashomlokú, atlétatermetű Vezsenyi Imre addig egy szót sem árult el magukról, míg be nem jött a nagybajuszos brigádvezető. Várakozását így indokolta:
— Együtt töprengünk, dolgozunk, amikor úgy hozza a sors, közösen kínlódunk, azt kívánja a tisztesség, hogy Tibi is itt legyen.
Ebből már éreztem, milyen lehet közöttük a kapcsolat, az együttműködés. Útikalauzom: Bagyánszki János párttitkár csak a szemével intett, mintha azt mondaná: na, mit mondtam?
Évtizede együtt
Egy brigád bemutatása mindig a szokásos adatok kérdésével kezdődik:
— Hányán vannak? Mikor alakultak?
Az első válasz is a szokványos volt:
— A műhelyben 35 a létszám, ebből brigádtag harminc.
Csakhogy a történetük már nem is olyan megszokott. Kiderült, hogy ez a nehéz, s bizony nem a legtisztább vasakkal foglalkozó társaság, még Püspökszilágyiban alakult majdnem egy évtizeddel ezelőtt, onnan jöttek át ide, Váchartyánba. Ennek is van öt éve már. Akkor még kevesebben voltak, itt gyarapodott a brigád. Miért? Mert az eljáró munkások közt híre ment annak. hogy a Lakatos II-ben megtalálják az emberek a számításukat, nem érdemes órákat utazni a pesti munkahelyekre, de még Vácra sem. Volt, aki 20—25 éves munkaviszonyát bontotta fel Pesten.
Ötezren felül
- Mennyit lehet maguknál keresni? — mozgott bennem a kétkedés kisördöge.
Az üzemvezető a brigadérosra nézett, az vissza, s aztán szinte egyszerre mondták:
— Megmondhatjuk, nem titok. A tavalyi átlag 4430 forint volt.
— Ebben benne van a segédmunkások bére is?
— Benne. A jobb szakmunkások olyan ötezer-ötszázat, ötezer-nyolc- százat is megkeresnek.
Amikor az órabérek felől érdeklődtem, kiderült, hogy itt nem az a döntő. Egy esztendeje bevezették a darabbért. A várakozáson felül bevált. A műhely terve 12 millió forint, ebből szerződésünk van 8 millióra, a MÁV Járműjavító Üzemének dolgoznak, vagonajtókat újítanak fel. S a darabbér azért lényeges, mert a munka nem egyenletesen érkezik, hol több, hol kevesebb, de túlórát mégsem kell elrendelni, hiszen a teljesítményrendszerben mindenki szívesen dolgozik többet.
— Keserves élet lehet látástól vakulásig vagonajtót javítani! — jegyeztem meg.
— Már nehogy azt vélje, — szólt rám a brigádvezető —, hogy csak az itteni termelőmunkából áll az életünk. Bár ha máshová hívnak dolgozni, óvodát javítani, vagy az MHSZ-t segíteni, akkor oda is elmegyünk.
— Nem inkább a háztájiba? Hiszen részben abból élnek.
— Az is van, meg szerződéses hizlalás is. Egy-két órát a jászágtól sem sajnálunk. Csak azt is tudni kall, hogy nem mind a 30 brigádtag szalad munka után segíteni, hanem mindig más és más, így akármilyen feladat akad, olyan 5—10 embert mindig össze tudunk szedni.
Nem is számolják
Később kint a műhelyben kérdeztem az egyik szerelőt, hogy ő mennyi társadalmi munkát vállalt és miért. Óraszámot nem tudott mondani, csupán legyintett:
— Én nem számolom. Falusi gyerekek vagyunk, dolog mindig akad otthon is. de rajtam ne múljon, hogy tönkremegy az óvoda kerítése, fürdője, vagy éppen az én vonakodásom miatt ne legyen játszóterük a gyerekeknek. Ha magát hívnák ilyenhez segíteni akkor nem menne? — nézett kíváncsian a szemembe.
Mennék, biztos, csak hogyan tudja meg egy brigád, mire van szüksége a gyermekintézménynek.
— Az egy külön szám. A vezető óvónőt, Horváth Sándornénak hívják, igen rámenős asszony. Nem megszólásként mondom, mert jól teszi, ha úgy segít magán ahogy tud. Nincs is a járásban még egy olyan óvoda, mint a miénk.
Kiderül, hogy a brigád szabályos szerződést kötött Horváthnéval. A lakatosok a többi közt elvállalták 300 órányi társadalmi munkában a fürdőmedence 30 méteres kerítésének javítását, a KRESZ-táblák felújítását, udvari lovacska játékokhoz vasállványokat készítettek, sőt le is betonozták, megjavítják a játékokat, kerékpárokat, olykor még a gyerekeket is behozzák a műhelybe, hogy lássák mit csinálnak azok a vashajlító, fűrészelő, fúró bácsik.
A viszonzás sem maradt el. Az óvónénik brigádösszejövetelekre felajánlották a parkjuk egy részét, a segítőkész embereket nagy szeretettel meghívták az — ünnepségekre, megvendégelték őket. S az apróságok már napokkal előtte a maguk kis kezeivel ajándékokat —barkácsoltak, köszönetként.
Mostanában már az iskolával is sokat törődik a brigád. Igaz igénylik is, mert a faluban ez a műhely jelenti azt, amit városokban egy, vagy több gyár. Száz órát dolgoztak tavaly az iskola mezőgazdasági épületén, előtetőt, szerszámállványt készítettek, emellett még az MHSZ klubház alapozásától a tetőfedésig jóformán mindenben részt vettek. Sok vasárnapjukat áldozták fel, pedig még a nyugdíjas klub patronálásáról nem is szóltunk.
Érdemes társadalmi munkás
Még sorolnák a többit is, a magánházak építőinek nyújtott segítséget, úgy hogy tiltakozni kezdek, mert az életben nem lehet minden csak csupa jó és szép. Valószínűleg ez a brigád sem kivétel.
A műhely főnöke, az üzemvezető megint a brigádvezetőre néz, de az hallgat. Vezsenyi Imre megmagyarázza, hogy miért: — A panasz is talán dicsekvésnek hatna, pedig tényleg komoly gondot, nagy erőfeszítést követel, hogy a felszerszámozottságunk ugyancsak hiányos. Mégis meglett a 12 milliós terv. Bagyánszki János megtoldja: — Azt is mondjátok el, mindig pici megrendelésekből kellett a tervet teljesíteni. Nem voltak nagy szériák, hosszan tartó azonos munkák. Ma ezt, holnap azt kellett csinálni.
Túl szép a menyasszony?
A sokféleség. a gyakori váltás nemcsak több fizikai munkát kíván, hanem sokoldalúbb szakmai ismereteket is feltételez. Ha valaki ma vagonajtót javít, holnap mezősgazdasági gép hibáját keresi, holnapután meg külszíni bányagépen szerel, annak minél több az egyedi munkája, annál jobban kell ismernie a rajzokat, a szerkezettant, a sokfelé váló szakma illetve szakmák minden csínját-bínját. A brigád mindezzel még megbirkózott, de sokkal nehezebb így az élete, mint bármelyik városi nagyüzemnek. Ennek ellenére nekem úgy tűnik, hogy túl szép a menyasszony.
Éppen ezért azt kérdem Vezsenyi Imrétől; és Galgóczy Tibortól, hogy úgy — beszéljenek a brigádjukról, mintha kívülállóként mutatnának rá a gyenge pontjaira.
— Mint benne élők jobban tudjuk, — szól az üzemvezető. —
Mondjuk azt, hogy nem szeretnek kirándulni. Én ugyan meg nem mondom, hogy ugratás, játék vagy a nézetek különbsége kezdődött de a brigádvezető rögtön felkapta a fejét.
— Hogy lehet ezt mondani? Hát nem voltunk a botanikus kertben? Mégpedig szép számmal. Azután emlékezzünk csak a balatoni, vagy az egri útra.
— A színház se valami nagyon népszerű:
— Azt láttuk Pesten. De mondjuk meg kerek-perec, a társaság mem szereti a késő esti, éjszakai utazást. Népszerűbb a helybéli fehérasztal, ahol családostól össze lehet jönni, beszélgetni, nemcsak a
munkáról, hanem az otthonról, a nagyvilágról, az egészségről, no meg egy kicsit mulatni se rossz.
Pacal, megismételve
— Rendeztünk mi olyan családos pacalvacsorát, — emlékezik derűsen a brigádvezető, — de olyat, hogy saját zenekart fogadtunk. Azt hiszem senki sem felejtette el, meg is kellett ismételni.
Szinte hihetetlen, hogy ebben a műhelyben ilyen fáradhatatlanok az emberek. Mert egész nap, de nem csak 8 órán át igencsak nehéz munkát végeznek. Utána jön a társadalmi munka, a háztáji föld, az állattartás, a családdal is törődni kell, és akkor még van energiájuk megmosakodni, átöltözni, s elmenni szórakozni. De ott sem végeznek félmunkát, ezt gyanítom.
Végül minden látogatás a végéhez ér, így hát búcsúzóul még az idei terveiket tudakolom. Erről már szűkszavúbban beszélnek.
— Nem savanyodunk be
— Majd elmondjuk jövőkor, hogy mire mentünk.
— Elképzeléseik csak vannak!
— Az már kialakult, de még nagyon az esztendő elején vagyunk.
Változatlanul támogatjuk a különböző tömegszervezeteket és gyerekintézményeket.
— A brigád egyik fő feladata: a műhelyben rend biztonság legyen, megvalósuljon a fokozott energiatakarékosság.
— Soronkívül megjavítjuk a téesz gépeit, anélkül, hogy az alaptevékenység rovására menne.
A kulturális tervekről kérdezek.
— Azt még nem tudjuk. A kollektív programok szervezése változatlanul nehéz. Nem tudjuk — előre ki és mikor megy málnát szedni, krumplit ásni, vagy kukoricát törni. Így nehéz hónapokra, esztendőre valamit előirányozni. De azért a lehetőségeket megragadjuk, s nem fogunk csak a munkának élve besavanyodni.
Összenevetnek. Kint döng a vagonajtó, sziszeg a hegesztő láng, és a Lakatos II. műhelyben megy az élet a maga útján. Az ajtón kívül megkérdezi kísérőm:
— Na milyen brigádhoz vittelek?
Csak bólintani tudok, elismerőn.
0 Megjegyzések