Sej, haj, száll az ének, zeng az ének........ Sej, haj, úttörőnek lenni mindig jó........ Szép volt, igaz volt. Ezt éreztük, és a mai napig ezt érezzük. Ha a “régi pajtások” felidézik ezt az időszakot, csak lelkesedéssel, szeretettel (de jó is volt!!!!) tudunk visszagondolni ezekre az évekre.
Az első csapatvezető Ribai Andrásné volt. 1965-ben adta át a stafétabotot Zahorán Pálnak. Évszakoktól, időjárástól függetlenül pezsgett az úttörő élet. Vetélkedők, versenyek, kirándulások követték egymást. Tanáraink is tettek arról, hogy így legyen. Ők voltak az “ötletgazdák” segítők, lebonyolítók.
Ő S Z
Becsöngettek. Kezdődött a suli. Ünnepélyes keretek között hamarosan új úttörőket avattunk. Az ötödikesek nyakába került a piros nyakkendő. Amíg az idő engedte sport vetélkedőket tartottunk, kézi, foci, folyt az őrsök között a verseny, amit nagyon szerettünk, élveztünk.
Minden évben ősszel tartottuk a honvédelmi napokat is. Volt, hogy katonák látogattak el hozzánk, az iskolába.
Aztán mi mentünk az erdőbe megtartani, megünnepelni ezt a napot. Barna úttörő ingbe, nyakkendőbe, őrsönként, a zászlónkkal vonultunk végig a falun. No meg a hátizsákkal. Vittük a sátrat, a felszerelést, bográcsot, krumplit, hagymát, kinek mi jutott. A Somrákosba érve aztán katonásan hozzáláttunk a feladatokhoz.
Fiúk sátrat vertek, a lányok az ebédfőzésnél segédkeztek. Kisebbek labdáztak, játszottak, s vártuk az ebédet. Zengett az erdő: éhesek vagyunk, enni akarunk!!!! (De finom is volt az a paprikás krumpli!!!!) Elmaradhatatlan volt az őrsök közötti számháború verseny. Csúsztunk, másztunk a bokrok, fák között, győzni akartunk. Élményekkel teli, kalandos nap volt! Volt miről mesélni otthon a gyerekeknek!
T É L
Hetente voltak őrsi gyűlések, ott találtuk ki, milyen programok, játékok legyenek. Amíg nem voltak nagy mínuszok, az iskola padlásán pingpongoztunk, kihívtuk egy-két őrsöt versenyre, hogy izgalmasabb legyen a játék. Ha lehetett, suli után együtt elmentünk szánkózni, folyt a “csapatépítés”. Minden télen megrendeztük (tanárokkal) egy nevezetes versenyt. Az őrsök hetekig készülődtek a legnagyobb titokba egy műsor összeállításán. Volt ebbe ének, paródia, villámtréfák. Újságokból, könyvekből, rádióból “mazsoláztunk” gyűjtögettünk.
Az volt az igazi “ütős” kis jelenet, ha egy másik csapatot sikerült paródiázni.
Mindenki izgult, a tanárok zsűrizték a csapatokat. Igyekeztünk a legjobbat kihozni magunkból. A győztes őrs, jutalmat kapott. De itt még nem ért véget az előadás. Tanáraink kiválogatták a legjobb jeleneteket, produkciókat, s egy vasárnap délután előadtuk a szülőknek, testvéreknek, nagyszülőknek. Visszaidézve, nagy-nagy öröm volt ez nekünk. Függöny mögül kilesve láttuk az elfoglalt üllőhelyeket, s hátul állókat, mert zsúfolásig megtelt a művelődési ház.
T A V A S Z
Alig vártuk a jó időt! Ki a szabadba!!! Szertárból előkerültek a sportszerek, bőrlabdát, indulhatott a játék. Ott folytattuk, ahol ősszel abbahagytuk. Az őrsök maguk is szervezhettek kirándulásokat, (amit meg is tettünk). Kaptunk sátrat, felszerelést. Közelebbi erdőt választottunk, ott tanyáztunk.
Minden tavasszal megtartottuk a MADARAK FÁK NAPJÁT. Az egész úttörőcsapat kivonult újra a nagy erdőbe. Sáfár tanár úr mesélt a fákról, madarakról, erdőről, kergettük a lepkéket. Mindig elmondta újra és újra: óvjuk, védjük az erdőt, a természetet. Már akkor is fontosnak tartotta, s próbálta a gyerekfejekbe sulykolni, hogy ez mennyire fontos dolog!!!
N Y Á R
Kicsöngettek, vége a tanításnak. A legnagyobb kaland, élmény most jött el!!! Várt ránk ZAMÁRDI, az úttörőtábor. (Így 50-60 év elteltével is azt kell mondani, hogy felejthetetlen, kitörölhetetlen emlék ! Azokban az időkben, ebből a kicsi faluból a gyerekeknek Balatonon táborozni, nagyon-nagy dolog volt! Köszönet a tanároknak, no meg a szülőknek, hogy ezt lehetővé tették!!!)
Sátortábor, vaságyakkal, katonás fegyelemmel. Reggel sorakozó, zászlófelvonás (nyakkendőbe), bőséges reggeli, s indult a nap. S minden nap csupa meglepetés. A táborba rajtunk kívül érkeztek még csapatok, az ország különböző részeiből, volt kivel összevetni ügyességünket, rátermettségünket.
- Volt, hogy áthajóztunk Tihanyba, és akadályversenyen kellett helytállni. Akkor még “üres” volt a hegy, nem volt házakkal beépítve, csak fák, fák, fák voltak. Meg kellett találni időre az állomáshelyeket. Az Apátságnál volt az utolsó. Mekkora volt az öröm, no meg a büszkeség, hogy a némedi fiúk maximális ponttal lettek az elsők, a lányok egy ponttal lemaradva a másodikok, a többi fiú csapatot is megelőzve.
 |
| Álló sor: Ribai Margit, Kecskés Márta, Fekete Márta, Balázs Ilona, Fábián József, Máté Mária, Ribai Andrásné, Kurucz Márta, Szabó Margit, Fazekas Magdolna, Gelle Irén, Nagy Piroska. Középső sor Ribai Károly Ribai Andrea, Cinkota László, Ribai Vince. Ülnek: Tóth István Csernák József, Puskás András, Farkas Imre, Nagy Imre, Czéh Jànos, fazekas György, Muka János, Nándori János. |
- Volt, hogy hajókázni mentünk, és itt az volt a nyertes, akiknek a hajója hangosabb volt az énekszótól. Rekedtre énekeltük magunkat!!Emlékeztek erre az énekre?
Evezünk a Balatonba, át is úszunk..........
- Volt, hogy este a tábortűznél a csapatoknak műsort kellett adni.
Nekünk ez nem jelentett gondot. Csak a téli előadásunkból kellett válogatni, “csemegézni”. Ezt is könnyedén megnyertük.
- Volt, hogy álarcos jelenetet kellett készíteni. A fiúk fűzfából összeeszkábáltak egy űrhajót (ajtóval) krepp papírral befedték, beült a legkisebb, mint Tyereskova, fején egy bukósisakkal, kezébe egy világító elemlámpával, s a megfelelő pillanatban (landolás után) kilépett belőle.
Már kínos volt egy kicsit, de az összes felnőtt nekünk adta az első díjat. Rengeteg élmény öröm ért minket.
Jó volt itt gyereknek, úttörőnek lenni. Ezer emlék, ezer száll, kitörölhetetlen képekkel, emberekkel. Bárhová is jutottunk, mindegy hány év telt el, a gyerekkor, a “gyökerek” itt vannak, és ez mindig visszahúz, ideköt bennünket örökre.
0 Megjegyzések