Egy vasárnap története gyerekszemmel
Ők azok, akiknek fényképét nézegetve mosolyra húzódik a szám, akiket nézegetve még ma is büszkeség tölt el, és kellemes nosztalgikus hangulatba kerülök. A hatvanas évek nagyjai, “sztárjai” voltak, akik a környéken mindenkit legyőztek, s nekünk NÈMEDIEKNEK ettől dagadt a mellünk!
Egy-egy itthoni mérkőzésre készült az egész falu, de a családunk is.
O. FÉLIDŐ
Vasárnap reggel. Korán kelünk, mindenki végzi a dolgát. Apunak a pályán van feladata. Le kell vinni a kimosott mezeket, ki kell meszelni a pályát, rendbe kell rakni az öltözőt. Sokszor kellett segíteni, de számomra ez nem volt munka. Sietni kellett, kezdődött a mise, ahová (nagyapa kivételével) a család elment.
Következő feladatom az volt, hogy mise után a buszmegállóba kellett várni a bírókat, és hazahozni őket. Voltak olyan bírók is, akik ismerték az utat, maguktól is hozzánk találtak. Akkortájt ritkán jártak a vonatok, buszok (pláne vasárnap). A meccs kezdetéig volt sokszor 3-4-5 óra is. Otthon már megterítve, apu a bírókat asztalhoz ültette, hárman megebédeltek, aztán az udvaron kicsit trécseltek. A család többi tagja ezután ült az asztalhoz, mi is hozzáfogtunk az ebédhez. Amikor a hideg pincébe lehordtuk testvéremmel a maradékot, mi is indulhattunk a pályára (végre) szurkolni.
Itt szeretném elmondani, hogy az akkori vasárnapok a faluba hasonlóan teltek, mint nálunk. Felvették az ünneplőt, s bizony megtelt a templom a népekkel. A padokba csak öregek ültek, a gyerekek, fiatalok álltak. Ha sokan voltak, a nyitott templom ajtó előtt, hallgatták a misét. Ebéd, és délután szépen sorjáztak az emberek a foci-pályára.
A mérkőzés megkezdése előtt, a pálya szélén, hármas-négyes sorokba álltak az emberek. Nem volt ritka a 300-400 fős szurkoló tábor. Amikor megjelentek a játékosok, kezdődött a biztatás.
ELSŐ FÉLIDŐ
Nem volt tribün, szék, pad. Egymást lökdösve álltunk, szorongtunk egy méterre a játékosoktól Testközelbe, előttünk küzdöttek, ütköztek az ellenféllel. Egy-egy (vélt) rossz bírói döntés után ment az ökölrázás, bekiabálás. Bizony a bíró inkább középen szaladgált. Ha az ellenfél a pálya szélén egy veszélyes becsúszást, ütközést produkált, kellettek az intézők, rendezők, hisz karnyújtásnyira voltak a “bűnösök” a nézőktől. A meccs hangulata az eredménytől függött, s attól is, hogy ki volt az ellenfél. Nagyon sok csapatnál nem is az volt a kérdés győzünk-e, hanem hogy mennyivel.
MÁSODIK FÉLIDŐ
Ha már több góllal vezettünk, “örömjáték”következett, taps, ünneplés. Ha szoros volt a meccs, hajtották, űzték a csapatot, kórusba fáradhatatlanul ment a “hajrá NÉMEDI”.
A nagy derbiket mindig a szomszéd falukkal vívtuk. Hartyánnal megbirkóztunk, nem volt akkora “falat”, mint Szilágy. Erre az összecsapásra nem csak a játékosok, hanem az egész falu készült. Felfokozott hangulat, érdeklődés előzte meg a meccset. Barátok, ellenségek, munkatársak, ivócimborák között, (buszon, vonaton, munkahelyen) ment a zrika, cukkolás, szurka-piszka, napokkal a mérkőzés előtt. Ez a meccsre kicsúcsosodott, elszántan készült mindenki. Igy mentek a játékosok a pályára, mi meg a szélére. Semmihez sem hasonlítható az az öröm, ünneplés, amit egy ilyen győzelem okozott mindenkinek. Ők voltak a mi hőseink, kedvenceink, akiket becenevükön szólítottunk, akiket a győzelem után hátba veregettünk, dicsértünk, szerettünk.
Idegenbe IKARUSZ busz vitte a csapatot. Indulásra megtelt a busz. Játékosoknak egy-egy ülőhely jutott, de a szurkolóknak már osztozni kellett rajta. Kettes széken hárman is ültek, lányok a fiúk ölébe, állóhelyeken összepréselve. Engem nem lehetett itthon hagyni, ez meg nem történhetett!
Fazekas Ferenc vitte a csapatot, ő volt legtöbbször a buszvezető. “Nagylányok, menyasszonyok síppal, dudákkal “csinosan” kisérték a futballistáinkat.
Győztes meccs után hazafelé, majd szétrobbant a busz. Megállás nélkül folyt az éneklés: gólya, gólya,... Vékony héja van a futball-labdának. Apámnak “öregnek” (ez volt már akkor is a beceneve) mindig elfújták; Kisnémedi gyerek vagyok, a másik pedig; Ilyen intéző kell nekünk.....
Akkor még nem volt telefon. A Verona néninél várták a falubéliek a csapatot. Ott volt a végállomás, hol másutt!!!!! Amikor a falu határához értünk, jött az a nóta, hogy; Jó estét kívánok.......megjöttek a kisnémedi f....a gyerekek! Zengett a busz, mindenki énekelt, így adtuk tudtára mindenkinek, hogy győztünk!
Ha Szilágyon volt a mérkőzés “megindult” a falu. Ki busszal, ki a menetrendszerinti járattal, ha nem fértek fel, ott volt a bicikli, meg elindultak a dombnak gyalog. Rajzottak, mint a hangyák, a legrövidebb utat választva.
Most itt szeretnék elmondani egy történetet, ami szájhagyomány útján terjedt. (Én a Poholányi Lacitól hallottam.) Nagyon készültek az otthoni meccsükre a szilágyiak. Visszaakartak vágni a sok vereségért. Az ottani intéző, hogy tuti legyen a mérkőzés, megkörnyékezte a bírót, odacsúztatott neki egy ötszázast. (Ez akkor jó summának számított!) Most vagy soha ! Meccs alatt a bíró ide is, oda is fújt, valahogy nem akarta a szilágyiak malmára hajtani a vizet. A mérkőzést elvesztették, a mieink örömmámorba úsztak (mi is). Visszafelé a busz lépésbe ment, hogy tovább tartson az út, ment a nóta, az éneklés. (Már ezzel kezdetét vette a cukkolás, adtunk nekik) Meccs után a szilágyi intéző elkapta a bírót, partjelzőt. (Itt voltak a fültanúk!) Az anyátok erre-arra-amarra, mit fújtatok!?!? Szidta őket cudarul. Ezért kaptátok az ötszázast? A bíró egy darabig hallgatta, hallgatta, aztán megszólalt: jó, jó, de a Ribai Pista ezrest adott!!! Igaz? Nem igaz? Már ki tudja!!! ez ma már csak egy monda!!
HARMADIK FÉLIDŐ
Vége a meccsnek! Szétszélednek az emberek! Valahogy egy irányba! Meg kell látogatni a Verona nénit. (Kocsmáját.) Lányok a kocsma mellé az Urak-kertbe. Amikor a férfiak két-három korsó után elölről, hátulról, keresztül - kasul átbeszélték a mérkőzést, a gólokat, átballagtak a lányokhoz. Jött egy kis széptevés, udvarlás, ez-az. Szorítottak egy kis helyet nekik a padon.
NEGYEDIK FÉLIDŐ
Vasárnapi utolsó feladatom; aput haza csalogatni, Kurucz kerten hazaballagni. Anyu meleg vacsorával várt minket. S akkor?!?! Újra kezdődött a mérkőzés. elejétől végéig !!! Anyukám “jó” feleségként átélte apuval újra és újra. Örült a győzelemnek, tapsolt a góloknak, bosszankodott, ha kikaptunk, hogy az apám kedvébe járjon! Amikor az apu tizedszer is elmesélt egy sztorit, és ő tizedszer is összecsapta a tenyerét, hogy a fene egye meg: miért ment be, vagy miért nem ment be az a gól........ hát mit mondjak!?!? Csodáltam anyám mérhetetlen türelmét. (Ma mégjobban.) A család nyugovóra tért. Lámpaoltás után a szobájukból még mindig ezt hallottam. Erre a “mesére” de sokszor is volt hogy elaludtam. S a következő vasárnap minden kezdődött elölről!!!
Tudtuk, hogy apánknak ez az élete, él, hal a csapatért, mindent megtett értük. Ezért támogattuk ahogy tudtuk évtizedekig. De azt is tudtuk, éreztük, hogy őt is szeretik.
Kevesen vannak már az akkori csapatból, a szüleim is rég elmentek. A sport szeretete megmaradt bennünk, az unokákba is tovább él.
Emlékezzünk, mert ki tudja, mi is meddig tehetjük!! Tudjátok!!!!! Múlt nélkül nincs jelen! Jelen nélkül nincs jövő!!!
Ilyen játékosoknak látták társaikat a maiak.
Kapecz Pál megbízható szélső
Figuli Vilmos villámgyors, elöl játszott
Kurucz Miklós csatár, Kocsis fejű, gólgyáros
Ribai Mihály (Motyi) Nagyon jó emberfogó volt.
Csordás Elemér (Koca) jobbhátvédből lett kapus
Puskás János (Bungyi) nagyon jó, ravasz középpályás
Mezei József (Pocok) hátvéd
Mezei Imre hátvéd
Máté Imre (Sutya) ball lábának lövőereje óriási volt
Ribai Károly (Törpe) középhátvéd, cselkirály ő volt a csapat izgulósa
Kurucz Károly (Csibli) kőkemény középhátvéd, jól fejelő, nagy munkabírású
Tóth András (Dzsoni), szélső, jó cselező
Poholányi Laci azért szerették, ha a pályán van, mert középen minden labda elakadt benne.
Muka Pál robbanékony, gyors csatár
0 Megjegyzések