Kisnémedi ritkán került az országos sajtó látókörébe. De az 50-es évek végén Kalmár Györgynek a Népszabadság újságírójának nagyon megkedvelte a települést, mert kétszer is hosszabb cikkben firtatta a helyi egyház ügyeit. Korábbi cikkét már itt olvashattuk 1958-ban. Egy év múlva ismét visszatért és megírta, hogy milyen galibát okozott a falu volt plébánosa Kisnémedin.
Meghalt az öreg pap (Bányász István esperes, plébános, elhunyt 1959. augusztus 31.). De voltaképpen már egy esztendeje, hogy elhagyta híveit. Amióta a fiatal tisztelendőt (Pásztor Pált) kinevezték a helyére, s öt világ csúfjára — nyugdíjazták. Akkoriban kimondták kereken: egyetlen hívő lélek a templom küszöbét addig át nem lépi, amíg a zsarnok papot a szószéken találják. S a fiatalt, akit a falu bizalma választott, a helyére nem állítják. Elvégre ezerkilencszázötvenegynéhányat írunk, nem lehet a néppel kukoricázni. Szidalmazni — ahogy a tisztelendő úr — fenyegetni, hogyha nem fizet párbért, fel is út, le is út. Elmehet a baptistákhoz. Most azután nem perelt többé senkivel, nem látta a faluban egyetlen ember. Ki nem mozdult a parókiáról. Még a kispadra sem ült ki, ahonnan ezelőtt a népet dirigálta.
Most az őszön aztán még egyszer utoljára végigvonult a falu utcáján, feketén, komoran — holtan.
A községben pedig folyt a nagy találgatás. Ugyan mi maradt utána? Mert, hogy Veronka, a parókia őrzőangyala annyira nagyon őrizte a végrendeletet. Az égvilágért senkinek ki nem adta. A fiatal tisztelendőt elkergette. Jött az esperes — az már karhatalommal fenyegette —, de csak magánál tartotta. Még a gazdája holttestét sem engedte kivinni a házból. Akkora volt már a skandalum, hogy a falu népe bizonyosra vette, legalábbis aranyhegyen ül a Veronka. azt félti, arról nem akar semmiképpen leszállni. Mert hogy az öreg nem volt mindig afféle egyszerű falusi pap — valamikor a régi szép időkben a legmagasabb köröknek nyújtott lelki vigaszt. Hátha kincset rejt a parókia ... Vagy tán attól fél Veronka, hogy az öreg mégis magába szállt, s amit a községtől kettőjüknek kanyarított életében, halálában visszaadja?
Végül is küldött a püspök úr egy kanonokot, igazítsa helyre a dolgokat. Annak azután kiadta Veronka a tisztelendő úr földi maradványait meg a végrendeletet.
Összegyűltek azután mind, akiket illetett, meghallgatni a pap végakaratát. Ott volt Veronka talpig feketében. Kisírt szeméhez fehér kendőt szorított. Ha valaki, ő jócskán remélhetett. A ház, az bizonyosan az övé. Az nem is szerepelhet a végrendeletben. Azt még akkor kicsináltatta tisztelendő úrral, amikor építették. A telket Veronka adta. A parókiát — az egyházközség építtette. De mert a ház alól az anyaföldet kikaparni igen bajos, azé a ház is, akinek a nevén a telek van. Vagyis a Veronkáé. Mondom, ezt még akkoriban kifundálták. amikor a tisztelendő úr jó erőben volt. De hát a többi?... A sok szép bútor, a jó ruhák... Még az a szerencse, hogy nem volt valamilyen két kézzel tékozló jótékonykodó ember a tisztelendő úr. Lám. milyen szépen megmaradt utána minden. Egyetlen ruhadarab nem hiányzik. Nincs ebben a házban híja semminek sem. Ami persze elsősorban mégiscsak az ő érdeme, Veronkáé.
 |
| Veronka háza mai napig áll. |
S megint csak elővette az ellágyulás. Drága jó ember volt a megboldogult, öreg napjaira lám, gondoskodtak róla. A kis ház, a bútorok, ruhák — abból majd eladogat, amit éppen kell. S a kevéske nyugdíj, az SZTK-tól... Mert akárkinek s akárhogy szolgál — ha egyszer házvezetőnő, az jár. Mélyet sóhajtott. Megtörülte a szemét. A kendő mögül lopva körülnézett. Csak nem akarják őt valahogyan megrövidíteni? Mi keresnivalójuk van ezeknek egyáltalán?
A kanonoknak pedig volt. Mert törvény szerint az elhalt pap vagyonának tizenöt százaléka meg a könyvtára az anyaszentegyházat illeti. Lám, a megboldogult szépen sáfárkodott, nem kell üres kézzel hazamennie, kulcsolta össze kezeit elégedetten.
Hogy mi történt odabent, s mi nem ki tudja azt. A falu népe csak annyit látott, hogy egy kerek óra múlva a kanonok mérgében fújtatva kapaszkodott felfelé az utcán. Veronka pedig zokogva, görcsösen kapaszkodott a parókia ajtófélfájába mintha attól félne, ha meg nem fogja, elrepül az is. S csak, aztán tudódott ki. mi is történt voltaképpen. Nem maradt az öreg után egy fityingre való érték sem. Se bútor, se ruha, se könyv. Nem vihetett el semmit a kanonok, nem adogathat el Veronka egyetlen bútordarabot, egy szál ruhát sem. Mert ami ott volt, a szobában, a szekrényekben, a polcokon, régen nem volt már az öregé. Eladott mindent. Afféle „holt lelkeket” csinált a holmiból. Voltak — mert hiszen voltak, mindenkinek a szeme előtt, a Veronka orra előtt! — ott voltak a parókián s mégsem voltak ott. mert a tisztelendő úr azokat még életében eladta. A pénzt érte felvette, megette, megitta. A vásárnál csak annyi volt a kikötés, hogy a vevő akkor kapja meg az árut, amikor neki magának már nem lesz szüksége rá. Halála után...
 |
| Bányász István plébános fiatalon |
És másnap sorra jöttek a kliensek, hogy beváltsák a túlvilágra keltezett váltót. Egy váci barát, Anselm atya, elvitte a drága szép télikabátot. A kosdi plébános az asztalért jött. Száz miséért adta el neki az öreg. Délutánra meg beállított Zsidiné. Teherautóval, Újpestről. A régi házvezetőnő — a bútorokért. Még a kispesti plébános is jelentkezett, hogy jár neki valami — de rá már semmi nem maradt...
A parasztok pedig meg vakarák a fejüket. Hogy, hogy nem az öreg, pap létére se hihetett túlságosan a másvilági örökkévalóságban, meg egyáltalán abban, hogy odafenn számot kell majd adni arról, amit porhüvelyünk itt e siralomvölgyben végzett. Ha hitt volna az égi felelősségrevonásban, mégiscsak tisztességesebben rendezi el a dolgait idelent a földön!
Jómagam, aki ezt a történetet Kisnémedin feljegyeztem, nem nagyon hiszek sem a mennyországban, sem a pokolban. De ha Veronka átkai mégis megfogannak s a tisztelendő urat az ördögök a bugyrok felé cipelik, a pokol kapujából még biztosan hátrafordul, s akkorát kacag, hogy odafent Kisnémediben is meghallják. Pukkadjatok meg!
Kalmár György
0 Megjegyzések