Subscribe Us

Header Ads

Sztrájk a Kisnémedi templomban

Hiszik, nem hiszik Kisnémediben sztrájk van. No, nem azt mondom, az aratás, a kapálás szépen halad. Nem is afféle közönséges, hétköznapi sztrájk ez,  hanem vasárnapi. S ebben a tekintetben azt hiszem egyedülálló a históriában.

Történt ugyanis, hogy a kisnémediek igen megharagudtak és kemény szóval kimondták a rezolúciót: addig misére nem mennek. amíg a templomban nem az misézik, akit ők szeretnének. 

A múlt vasárnap is odagyűlt majd  az egész falu a templom elébe. Csak elébe, nehogy azután ki kelljen onnan jönni, ha nem az ő papjuk prédikál. Mert az mégis csak tiszteletlenség lenne, faképnél hagyni a misét. Azért hát  a kapu előtt megvárták, ki jön? Az öreg esperes? Az nem mert odacsoszogni, félt, hogy megverik. 
A fiatal pap, az ő papjuk? Akkor bemennek. De az sem jöhetett, mert ő meg az esperestől félt. Végül is valami harmadik falubeli káplán karikázott oda — de egy szál lány kivételével senki a templomba nem ment be. Haza is mentek valamennyien.
Ugyan, mi haragíthatta meg ezeket a jámbor embereket?
Hosszú története van annak.Valamikor Kisnémediben nem volt pap. Kicsi falu az, szerényen megbújik a váci dombok között, ezer léleknél több ma sem lakja. A felszabadulás után azonban a kisnémediek kimondták, hogy pedig az ő községük nem akármilyen kis fészek, nékik adjanak papot. Addig jártak a váci püspökségre, amíg hozzájuk nem küldték Bányász tisztelendő urat, egy nyugdíjas káplánt. Világot járt ember Bányász István, főúri családok, az Eszterházyak,Edelsheim-Gyulai grófok udvari plébánosa, az ágya fölött egy kis bekeretezett fénykép lóg, amiről is hamar megtudta a falu, hogy az a szép lány rajta a Horthy Pista felesége. Ehhez mérten elég ágrólszakadtan érkezett a faluba. De a kisnémediek ellátták mindennel, tisztességgel. Hát még amikor igen hasznosan tevékenykedett a templomépítés körül, akkor lett csak nagy becsülete. De ahogy telt-múlt az idő, s a tisztelendő úr megmelegedett egy kissé, különös dolgok történtek a faluban. Még az iskolák államosítása előtt esett meg, hogy-hogy nem — lévén a falu lelkipásztora egyben iskolaszéki elnök is — valami iskolai ablakfólián, vagy min, amit az egyház számára leszereltetett, összekülönbözött Berkó Árpád tanítóval.

Egy szép napon levelet adott át neki saját kezével! —, amelyben a miniszter értesítette Berkót. hogy B-listázzák. Méghozzá politikai okokra hivatkozva, amin a tanító, lévén 1944-töl MKP-tag, érthetően igen elcsodálkozott.

A másik tanítóval, bizonyos Kovács Anna Máriával még cifrábban bánt el. Vallásos, buzgó lány volt a fiatal tanítónő, templomjáró, szorgalmas áldozó. Csak éppen gyónni nem akart semmiképpen Bányász esperes füleibe. Okkal. Akkoriban már az öreg nemigen tartotta magában a titokban fülébe súgott vallomásokat, s a faluban annyi pletykát, gabalyodást okozott, hogy a hívek jobbnak tartották, egyenesen a jó Istenhez fordulni penitenciáért. Kovács Anna Mária is így tett, miért is. amikor áldozni a rácshoz járult, az öreg a gyülekezet füle hallatára rákiáltott: nem mégy a fenébe?! 
Végül is a tisztelendő úr felpiszkálta az asszonyokat, verjék meg jól a tanítónőt, rakják fel kocsira, húzzák ki a faluból, s valahol a falu szélén borítsák ki. Meg is tették, s Bányász esperes jelenthette a minisztériumnak, hogy a falu népe elkergette a tanítónőt, küldjenek másikat. Ami elég veszedelmes példa, mert mostanában gyakran emlegetik a parasztok, hogy ha az esperes úr nem megy el a faluból szépszerivel, alighanem kipróbálják rajta a tőle tanultakat.

No, de abban az időben még a hívők előtt, ha csorbulgatott is, de még nem csorbult ki egészen a tisztelendő úr tekintélye. Amikor például kihirdette, hogy parókiát kíván építtetni, buzgón segített a falu népe. Hordták a téglát, lebontották a régi harangozólakást, vitték a gerendát, deszkát, nem sajnálták se a kezüket, se a zsebüket. Mert, ha már papjuk van, legyen parókiájuk is. Még a falujárók is segítettek, ők vezették be a villanyt, hoztak ajtót a házra. Akkoriban még nemigen tűnt fel senkinek, hogy a telek, amire a parókia épült, nem az egyházé, hanem Veronkáé, a tisztelendő úr szakácsnőjéé. 
Volt egyházi telek, megvan ma is, de vagy háromszáz méterre a templomtól, azt pedig nem kívánhatja senki, hogy a pap ennyit gyalogoljon. Csak akkor kaptak észbe néhányan — de még csak néhányan — amikor a tisztelendő úr a szakácsnő telkén épült házat nemes nagylelkűséggel átíratta Veronka nevére. Törvényesen járt el, tagadhatatlan, akié a telek, azé a ház. Hogy azt a község építette parókiának? Kicsiség. A falu népe se vette nagyba, nem is igen tudtak még a dologról. Az a fontos, hogy van saját papjuk, annak örültek. Mert ilyenek a kisnémediek, nagyszívű, derék parasztemberek, akik nehezen jönnek ki a béketűrésből. Csak ha egyszer igazán megharagítják őket...

Történt pedig ezután még, hogy az Egyesült Államokba, bizonyos Woodbridge városba kivándorolt kisnémediek a hazai templom javára összegyűjtöttek néhány száz dollárt. Nem a bank útján küldték haza, hanem valami Magyarországra utazóval juttatták el. Az itthon feladta forintban a kisnémedi pap címére. Amikor azonban az amerikai rokonok érdeklődtek, hogy is gazdálkodtak az itthoniak a pénzzel, nem kaptak semmiféle választ. Mert arról, hogy mire költötte a pénzt, Bányász esperes úr elfelejtett beszámolni az egyháztanácsnak. Irkálni kezdtek erre a kisnémediek Amerikába, mondják már meg, mennyi pénzt is küldtek tulajdonképpen? S ha lehet, adjanak arról valamiféle igazolást. Amire pedig ez a válasz érkezett: mi sem tudjuk pontosan, a papunk gyűjtötte, az meg igazolást nem ad, mit gondoltok, ez sem jobb annál. Mindenesetre a kivándorolt kisnémediek ezután nem miseruhára valót küldtek, hanem — biztos, ami biztos — inkább mindjárt miseruhát.
No, de hát még ezzel sem telt be a pohár, öreg is, pap is — mondták a kisnémediek — majd csak nyugdíjba megy. Pontosabban, ami a poharat illeti, az igencsak meg-megtelt. Persze az még nem jellembe vágó dolog, kivált papnál, ha szereti a bort. De hogy emiatt valaki karácsonykor húsvétot prédikáljon ...! Meg lehordja a hívőket mindennek amit újságba igazán nem illik beleírni. Ez mégis több a soknál.

A vihar csak kitört. Mégpedig amikor új papot hívott helyettesíteni a tisztelendő úr, mert már végleg nyugdíjba kívánt menni. Bizonyos Pásztor Pál, ifjú lelkészt. Ő maga kérte, s hirdette ki a templomban, hogy márpedig Pásztor Pált két püspök erősítette meg, s itt marad a faluban, akár tetszik, akár nem.
Ezt is szükségesnek vélte belefoglalni a hirdetménybe, attól tartva, hogy majd a népnek nem tetszik az új pap. Arra nem gondolt, hogy hamarosan fordul a kocka, s Pásztor Pál egy embernek „nem tetszik” csak. Amikor a fiatal pap megjött, az esperes kihirdette, hogy ha a községnek pap kell. építsenek neki parókiát is. — Micsodát? — képedt el a falu —, hiszen már építettünk. 
S kiderült a turpisság. Hogy amit ők parókiának építettek, az a Veronka háza. De még ekkor is rá tudta venni az embereket, hogy gyűjtsenek új telekre, új parókiára. Már össze is gyűlt vagy tizenegyezer forint, amikor a tanács megelégelte a dolgot, közbelépett, befagyasztotta az engedély nélküli gyűjtést. Az ám, csakhogy mi lesz a pénzzel? Arról senkinek nyugtát nem adtak, hogy mennyit fizetett. Csak mondták, majd bevezetik a könyvbe. A tanács erre legutóbb szépen kiíratta az egyházi pénztárkönyvből, hogy papiros szerint ki mennyit adott, s kifüggesztette a községben. Hogy számonkérhesse akinek a listán kisebb összeg szerepel, mint amennyit valóban átadott.
Nemrégiben azután kitört az igazi háborúság. Az öreg pap féltékenykedett fiatal helyettesére. Rend és szokás szerint amíg a régi pap véglegesen nyugdíjba nem megy, a helyettesítő tisztelendőről ő gondoskodik. Bányász esperes úr azonban megreformálta ezt a rendszert. Kihirdette a szószékről — micsoda nagylelkűség! —, ünnepélyesen lemond a fiatal pap javára arról a párbérről- (házaspáronként önként fizetett negyven forintról), amit eddig - neki nem fizettek meg a falubeliek. Amiből az lett, hogy a kisnémediek, akiknek igen megtetszett Pásztor Pál, s már nagyon bögyükben volt az öreg — amit nem adtak meg neki egyszeriben odahordták a fiatalnak. Az esperes megvárta, amíg begyűlt a neki hiányzó összeg, akkor aztán azt mondta: ez pedig az enyém, fiam — és zsebrevágta az egészet.

Hogy voltaképpen miért is fordult a fiatal pap ellen, azt nem sikerült pontosan kiderítenem. A kisnémediek azt mondják: irigységből. Elég az hozzá, hogy most már annyira elmérgesedett a helyzet, hogy az öreg dühében visszahívattatta a fiatal papot a faluból. Ez már azután vérig sértette a kisnémedieket. Egyik nap hozat egy papot aki kihirdeti; akár tetszik, akár nem, ez itt fog prédikálni — másnap meg elkergeti ? Hol vagyunk? Hányat írunk, hogy egy pap az ujja körül forgassa az -
egész községet!? S levelet írtak a váci püspöknek. Abban rendre elsorolták mindazt, amit én itt krónikába szedtem. De még ezen felül a főtisztelendő püspök úrnál panaszt emelnek Bányász esperes 
politikai állásfoglalásai miatt is, panaszolják a püspöknek. Pásztor Pált viszont azért is kívánják  községbe, mert: „Szorgalmas, becsületes, haladó szellemű pap, szerénységénél fogva nagy köztiszteletnek örvend. Kispolgári családból származik és ennél fogva összeforrt a falu népével.’’ Kérésünk megismétlése mellett és bízva Püspök Atyánk kegyelmes atyai jóságában, kérésünket elintézni kegyeskedjék.’’ Áll pedig ez alatt pontosan kilencvenkilenc aláírás Újvári Gáspárral, az egyháztanács elnökével. 
Most aztán várnak a kisnémediek. Az esperes ott van a faluban, nem valami sokat mutatkozik, mert már csak így beszélnek róla:  Még jó hogy a templomot nem íratta Veronkára... 
Meg. „Csak kerüljön a kezünkbe.” Valójában tehát nem mondható a falu tiszteletnek örvendő lelkiatyájának. 
Pásztor Pált meg ő mozdíttatta el. Így aztán a község pap nélkül van. 
Hogy végződik a kisnémediek pere? Lesz-e foganatja a sztrájknak? Ki tudja? 

Kalmár György 
Népszabadság
1958. 07.06.

Megjegyzés küldése

0 Megjegyzések