Kisnémediben évek óta zúgolódott már a férfinép, éspedig joggal. Igaz is újabban minden évben kétszer megünneplik a nőket, anyák napján kívül, még a nemzetközi nőnapon is, de fittyet hányva a nemek egyenjogúságának, legalábbis Kisnémediben, eddig esztendőben egyszer sem ünnepelték meg a férfiakat. Addig-addig sürgették a némedi férfiak a maguk számára az ünneplést, hogy a helybeli nőtanács heves ostromuknak nem tudott ellenállni, elhatározta, legyen hát meg az akaratuk, apák napját rendez a tiszteletükre.
— Vasárnap este tartottuk meg először Kisnémediben az apák napját. Hetekig készülődtünk rá jó műsort, vacsorát tervezgettünk, hadd legyenek elégedettek az ünneplésükkel és ne tehessenek szemrehányást aztán a férjeink nekünk — meséli Czermann Mihályné óvónő, a nőtanács elnöke. —
Meglepetés volt minden. A legnagyobb titokban készítettük elő...
— Ejnye, hát titkuk volt a férjük előtt? — szólunk közbe. Hiszen a kisnémedi férjek végtére sorstársaink és melyik férj szereti, ha valamit eltitkol előtte az asszony?
— Ez egyszer bizony volt, de meg is tartottuk! Az utolsó pillanatig még csak nem is sejtették, mi vár rájuk — nevet a nőtanács elnöke, aztán szép sorjában elmondja, hogyan készülődtek, miképpen folyt le az apák napja.
A nőtanács rendezte, tehát a tanács asszonytagjai szívesen meginvitálták, vendégül látták a férjüket. Valóban családias ünnepség lett így az apák napja, hatvan apát hívtak meg rá vasárnap estére a kultúrházba. Jöttek a vendégek, az ünneplésre régen áhítozó apák — a legfiatalabb 20, a legidősebb 74 éves — mindenféle korú férfiak. Már az ajtóban meglepetés érte őket: virágot tűztek a gomblyukába minden belépő férfinek, s hogy egybegyűlt a férfisereg, megkezdődött amit annyi gonddal készítettek elő.
A meglepetés — színpadra lépett az évekkel ezelőtt feloszlott kisnémedi népi tánccsoport. Feloszlott, pedig a váci járásban híre neve volt már, 1956-ban a népi tánccsoportok járási versenyén az első díjat nyerte. Nyolc fiatal lányból és persze nyolc legényből állott a tánccsoport. Némedi bukóssal, falujuknak ezzel a régi táncával győztek a versenyen.
A csárdás ütemére járták hajdan ezt a táncot, de már - már feledésbe ment. Amikor 1952-ben megalakult a csoport, csupán egy-két igen idős asszony, meg férfi emlékezett még a lépéseire. Az azóta elhunyt Csanyi András bácsit, meg a még ma is jó egészségnek örvendő Ribai lstvánnét kérték meg a fiatalok, mutatnák meg, hogyan is kell lejteni a régi táncot. Meg is mutatták. Nem is igazi Némedibe való, aki nem járja. Persze, olyan szépen, ahogy a feloszlott tánccsoport, azért senki sem.
És hát most megint kiállt a pódiumra az egykori tánccsoport — fele. A szebbik fele természetesen. Kivirult azóta a nyolc bimbó, asszony lett mind. Ezért is ‘ment széjjel annak idején az együttes, valahogy restellettek menyecske létükre a táncosnői szerepet. Most azonban, ez alkalommal, az más. Hiszen a férjük tiszteletére öltöztek a régi népviseletbe, nekik ropták a bukóst. De csak asszonyok, férfi nemen levőt dehogy engedtek fel a színpad deszkájára. Éppen ezért nem is zenére, énekszóra járták. Húsz fiatalasszony (igaz, két lány azért mégis volt közöttük), a régi táncot. A menyecskekórus, danolta a talpalávalót.
" Fehér szőlőt nem csípi a darázs, Némedi legény felfésüli a haját... felfésüli a haját...
Ezt énekelték, meg hogy „Szárnya, szárnya szárnya a madárnak . . továbbá „Haragszik az édesanyám . . ”, mivel ezekre megy leginkább a bukós. Aztán három énekszám következett és utána a Ki mosogat? című páros jelenet, amelyben ezúttal a férj szerepét -is asszony alakította. Túlságosan ismert jelenet, felesleges sokat beszélni róla. Mi férjek megyeszerte, országszerte jobbára úgy is tudjuk, ki mosogat. Legfeljebb megnyugtatásunkra szolgál, hogy Kisnémediben szintén hozzánk hasonló sorban sínylődnek férjuramék. Ott azonban legalább meg is ünnepelték a házimunkában is nyilván szorgalmatos némedi apákat.
Még szép ünnepi beszéd is hangzott el felőlük: Monori Balázsné, a megyei nőtanács küldötte üdvözölte a derék ünnepeiteket, azok nevében meg Berkó Árpád iskolaigazgató mondott köszönetet. Ezután fürge asszonyi kezek gyorsan megterítettek, következett a vacsora. No, azért senki se gondolja, hogy valami nagy főzést csaptak, csupán virslit szervíroztak mustárral, tormával, de az is nagyon ízlett a vendégeknek.
Hát még a palackozott bor! Abból egy-egy litert kapott minden ünnepelt, igaz hogy meg kellett osztania jelenlevő élete párjával. De aki akart — és ki ne alkart volna? — annyi üveg bort hozathatott még, amennyi jólesett.
Vacsora után leszedték azt, asztalt, ez ünnepi alkalommal férji segedelem nélkül. A mosogatásban szintén nem segíthetett a leggyakorlottabb férfiember sem. Szigorúan tilos volt! Táncolni viszont valamennyinek kellett. Járták is reggelig, a legfiatalabb apa csakúgy, ahogyan a legkorosabb nagyapa. Egyszóval, remekül sikerült az első apák napja Kisnémediben. Mondták is az asszonyok, esztendőre újra megrendezik.
— De még az idén! — követelőztek a mindig elégedetlen férfiak. — Egyenjogúak vagyunk! Nekünk is kijár évente a kétszeri ünneples. Tessék most nemzetközi férfinapot rendezni! Ha pedig kiharcolták az apák napját, amilyen keménylegények odahaza ezek a kisnémedi emberek, a második férfiünnepet is majd csak kivívják. Életre való ötletüket, úgy véljük, országszerte, világszerte mindenütt meg kellene valósítani!
Szokoly Endre PMH 1960. február 25.
0 Megjegyzések